#1 Találkozás

     Csípős, rettenetes bűzt éreztem, majd lassan kinyitottam a szemem. Egy fából készült bungalóban találtam magam, és egy nagydarab fickó térdelt mellettem. Feltápászkodtam a földről, és körülnéztem. Az apró bungalóban nagyjából tizenöten kucorogtunk. Volt aki sírt, volt aki káromkodott, s voltam én, aki azt sem tudta, hogy mi a fene történt. 

- Már azt hittem, feldobtad a pacskert! - vigyorgott rám a nagydarab hapsi, közben pedig felém nyújtotta a kezét. - Sinamoi! John Sinamoi!

Kelletlenül fogtam kezet vele.

- Logan Carter! Megtudhatnám, hogy mi a pokol történt itt?

A bungalóra síri csend ereszkedett, mindenki értetlen tekintettel nézett rám. Olyan volt, mintha alapvető műveltséghez tartozó kérdést nem tudtam volna. Végül Sam B. sztárvendégünk törte meg a csendet.

- Kibaszott zombik! Az egész sziget egy telibe rakott zombi tanya lett! - mondta irodalmi nyelven. - Úgyhogy nagy szarban vagy cimbora!

- Én? Miért, ti talán nem itt vagytok? - mutattam körbe. - Milyen zombikról beszélsz? Olyanok csak a filmekben vannak!

- Nem zombik ezek! - mondta a japán recepciós lány. - Mutánsok!

- Mer' az nem ugyanaz? - háborgott a feka hústorony.

- Az most teljesen mindegy, hogy mik ezek! Elsősorban ki kéne találnunk, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Itt nem maradhatunk ennyien! - nyomakodott előre egy néger nő. 

Szótlanul álltam a fal mellett, karba tett kézzel és az összegyűlt tömeget pásztáztam. Biztos voltam benne, hogy ez a maroknyi ember nem lenne képes túlélni, még egy influenzát sem. Sinamoi mellém lépett s vállamra tette a kezét.

- Nekem van egy ötletem! Van egy fa lépcső a bungalótól kétszáz méterre. Ha azon felmész, találsz egy életmentő állomást. Onnan szoktam nézni a strandolókat. Ha sikerülne feljutni oda, és nem lennének ott mutánsok, elég nagy lenne mindannyiunknak!

- És mégis mit vársz tőlem? - ripakodtam rá. - Ha neked ennyire fontos, akkor menj el, és csináld meg magad!

- Gyáva szar! - röhögött fel a méltán elismert Sam B. - Majd én felmegyek! Ez a kis nyomorék, még egy legyet sem lenne képes megölni!

Nem akartam balhét, így csak elegáns mozdulattal felnyújtottam középső ujjamat és Sinamoi felé fordultam.

- Legyen! De mégis mivel lehet megölni ezeket? Mert abban biztos vagyok, hogy attól nem tűnnek el, ha szépen megkérem őket!

- Erre szükséged lesz! - vigyorgott, majd a kezembe nyomott es jókora fa husángot. - Sam B, Purna, Xian és Logan! Sok szerencsét!

- Mi? Ezek is velem jönnek? Nem fogok kislányokat pesztrálni! - háborogtam. Már csak két nő hiányzik, akik azért siránkoznak, mert letört a körmük.

- Nők vagyunk! - taszított oldalba  a feka csaj, aki valószínűleg Purna lehetett. - S hidd el, meg fogsz lepődni!

- Arra befizetek! - legyintettem egyet, s lemondóan kinyitottam az ajtót. - Hölgyeim, fáradjanak előre.

    Kilépve, a strandon találtam magam. Nem tudtam elképzelni, hogy miért pont ide hoztak a szállodából. Mert azt azért nem gondolnám, hogy ez volt az egyetlen biztonságos pont a szigeten.

Az "elit alakulatunk" elindult megkeresni a fa lépcsőt, ami a biztonságos tábor felé vetetett. Mondjuk nem engem. Én az első adandó alkalommal, itt hagyom őket a fenébe.

Alig tettünk meg ötven métert, mikor az egyik napernyő alatt, egy hullából vígan lakmározó mutánst vettem észre.

- Azt a rohadt életbe! - mondta Sam B, amikor észrevette azt. - Mi a szar ez?

A kérdés jogos volt, és én is kíváncsi lettem volna rá. A japán cicababa közben végigfutott tűsarkú topánkájában a fa pallón. A hangra barátunk abbahagyta  a falatozást, és feltápászkodott, majd totyogva, két karját maga elé tartva elindult felénk.

- Kössz a mutatványodért! Igazán értékelem! - mondtam Xiannak, még meg is tapsoltam.

Válaszra nyitotta a száját, de már ideje nem maradt rá, hogy mondjon is valamit. A szörny már veszélyes közelségbe ért, s kénytelen voltam a tettek mezejére lépni. Erősen megmarkoltam a husángomat,  majd teljes erőmmel fejbe vágtam a manuszt. Arcomat beborította a vér, de a mutáns legalább megdöglött. Legalább is ezt gondoltam addig a pillanatig, még ismét  fel nem állt.

- Mi a szar? - kérdeztem, majd még kettőt hármat ráütöttem, persze csak emberbaráti szeretetből. A mutáns már nem mozdult meg, nem hörgött tovább. Leguggoltam mellé, s átnéztem a zsebeit. Kivettem belőle ötven dolcsit, majd felálltam, a pénzt pedig a zsebembe gyűrtem. Megtörölgettem a homlokom, majd vigyorogva a többiek felé fordultam. - Egy!

Sam B pacsira emelte a kezét, a lányok pedig karba tett kézzel, undorral az arcukon nézték az ünneplésünket.

- Most mi van? - kérdezte flegmán Sam B - Csak a halott mutáns a jó mutáns!

A lányok megcsóválták a fejüket, s tovább indultak. Mi pasik, pedig versenybe kezdtünk. Száz dolcsi annak, aki a táborig a legtöbb dögöt nyírja ki.

  Tovább mentünk a parton, és töménytelen mennyiségű mutánst láttunk mindenütt. Fejem sajgott, gyomrom égett és mindent megadtam volna azért, ha magaménak tudhatnék pár korty töményet. A közelben megláttam egy bárt, s biztos voltam benne, hogy ott találhatok némi alkoholt. Elindultam, a többiek pedig tovább keresték a lépcsőt. Soha nem láttam még annyi halottat, mint amennyi a bár körül hevert. A biztonság kedvéért, mindegyikre ráütöttem egyet, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy egyik sem akar felzabálni, bementem a bárpult mögé, s keresgélni kezdtem valami kedvemre való piát. Levettem a polcról egy üveg rumot, letekertem a kupakját, majd nagyot kortyoltam az édes italból. Még le se nyeltem, mikor valami megütötte a tarkómat. Megfordultam, s egy mutáns kezdte püfölni a fejemet. Mivel a kezdetleges fegyverem a bárpulton pihent, kénytelen voltam a rumos üveggel fejbe vágni. Nem mondhatnám, hogy nagy sebet ejtettem rajta, így kivettem a zsebemből az öngyújtómat, s meggyújtottam azt. A mutáns azonban nem akart megdögleni. Lángolt, de csak jött és nem úgy nézett ki, mintha megadná magát. Felkaptam a földről egy evezőlapátot, s elkezdem ütni vele. Nem volt könnyű menet, de végül csak megdöglött.

- Kurva anyád! - köptem egyet, majd egy újabb üveg alkohollal és husángommal együtt, elindultam a többiek után.

   - Ezt nem hiszem el Logan! - bokszolt a karomba Xian. - Képes voltál egy üveg pia miatt kockára tenni az életed?

- Mit idegeskedsz? Az én életem! Azt csinálok, amit akarok! Vagy akarsz tőlem valamit cica?

- Szeretnéd mi? - nézett rám megvetően. - Én csak a küldetésünk sikeréért aggódom!

Rákacsintottam, majd elindultam előre. Végre megtaláltuk a lépcsőt, úgyhogy egy fokkal közelebb kerültem ahhoz, hogy otthagyjam ezeket a balfaszokat. Amint felértünk a lépcsőn, csalódottan konstatáltam, hogy itt is tele van minden mutánsokkal. Volt vagy egy tucat belőlük.

- Akkor előre! - adtam ki a határozott parancsot, majd megforgattam a kezemben lévő, jobb napokat is megélt husángomat.

Hihetetlennek tűnt számomra, hogy legalább négyet kell ráverni, hogy nyugton maradjon.

- Hat! - rikkantott egyet Sam B, és vigan püfölte tovább a mutánsokat.

Xian egy parányi tőrrel, még Purna egy vascsővel püfölte egykori embertársainkat. Nekem persze megint egy testesebb példány jutott, ráadásul a botom is kezdte felmondani a szolgálatot. Alig csaptam vele kettőt a mutáns fejére, a husáng kettétört, és én ott maradtam fegyvertelenűl.

- Sam B! Dobj már ide valamit, amivel kinyírhatom a rohadékot! Eltörött ez a szar!

Ő azonban meg se hallotta kérésemet, így kénytelen voltam a puszta öklömmel harcba szállni a kövér döggel. Úgy ütöttem, ahogy csak tudtam. Ekkor bevillant az a kép, amikor otthon, még Amerikában, neki estem annak a szerencsétlen flótásnak. Egy pillanatra tántorodtam csak el,  ez mégis elég volt ahhoz, hogy nekem rontson. Rám vetette magát, és csak hihetetlenül nehezen tudtam lerázni magamról az átkozottat. Egy jól irányzott balegyenessel ellöktem magamtól, mikor aztán a földre zuhant, ráugrottam a fejére. Szemeiből, és szájából vér kezdett szivárogni, de még mindig mozgott. Nem volt más választásom, így addig rugdostam szerencsétlent, amíg ki nem lehelte a lelkét.

Mikor megbizonyosodtam, hogy megdöglött új fegyverután néztem. Hirtelenjében nem találtam semmit, így a közeli padról téptem le egy deszkát. A deszka elejéből szögek álltak ki, így ez már most erősebb fegyvernek tűnt elődjénél.

Mikor Xian is abbahagyta áldozata kaszabolását, elismerően füttyentettem egyet.

- Hát lányok! Nem vagytok semmik! - mondtam, majd gyorsan hozzátettem. - De a jótól még, igen messze vagytok!

- Logan! Menj az anyádba! - morgott Purna, s őszintén meglepődtem azon, hogy egy nőnek ilyen mondat hagyja el a száját!

- Mikor induljak? - kérdeztem, felhúzott szemöldökkel, majd a drótkerítéshez sétáltam.

Masszívnak tűnt, alul is, és felül is acél sodronnyal megerősítve. Reméltem, hogy bent már nem lesz ennyi mutáns, de a legjobban annak örültem volna, ha egyáltalán nincs bent senki.

Erőt vettem magamon, majd a vaskapuhoz sétáltam, és egy perc birkózás után, a kapu engedelmesen kinyílt. Magam elé tartottam a deszka darabot, aztán hangtalanul intettem a többieknek, hogy jöjjenek utánam.

Legnagyobb meglepetésemre, a terület tiszta volt. Egyetlen egy átkozottat sem láttam, így már a zsebemben éreztem a győzelmet. Gondolatban már végigjátszottam, hogy kinyitom az épület ajtaját, lemasírozok a partra, felhozom a túlélőket, aztán lelépek. Ezek meg bohóckodjanak úgy, ahogy akarnak!

Fantasztikus elképzeléseimet, egy üvöltés foszlatta szerte. Mély, földöntúli, hörgő üvöltés volt. Talán haldokló oroszlán utolsó, elkeseredett üvöltéséhez hasonlított. Bár még soha nem láttam haldokló oroszlánt!

- Ez meg mi a franc volt? - Kérdezte kikerekedett szemekkel Xian. - Van odabent valami?

- Nem cica, nincs odabent senki! Te most a gyomromat hallottad korogni! - hülye kérdésre, hülye választ kapott.

- Logan ez a tiéd! Én már kilenc köcsögöt küldtem a túlvilágra! - lihegett Sam B - Mára már elég volt a mókából!

- Nem képzeled, hogy azt, ami ekkorát üvölt, majd én egyedül nyírom ki! Ehhez kellünk majd mind a négyen!

Odasétáltam a kapcsolótáblához, és eltekertem, megnyomkodtam, megütögettem rajta mindent, abban a reményben, hogy valami csak fog történni. Történt is! Az automata ajtó megnyekkent, majd szépen lassan kettényílt előttünk. Az ordítás ekkor megismétlődött. Hátratántorodtam, mert nem akartam én lenni az első hulla négyünk közül. A szétnyíló ajtó mögül lassan kibotorkált egy két méter magas, és legalább száz kilós drabális állat. Felmértem az erőviszonyokat, s arra jutottam, hogy nekünk fütyültek. Vagy fájdalmas kínhalált halunk, vagy megszaporítjuk a mutánsok számát ezen az elátkozott szigeten.

A nagydarab zombi szerű izé, még életében sem lehetett valami szemet gyönyörködtető atomfizikus, de ebben az állapotában rosszabbul nézett ki, mint valaha.

Amint kiért az udvarra, mázsás pofonokat kezdett osztogatni, elsősorban a levegőnek, majd mellkasát csapkodva üvöltött egyet.

- Melyikőtök megy oda először? - kíváncsoskodott Xian, miköben vadul szorongatta mikroszkópikus tőrét.

Egymásra néztünk, de egyikünk sem mutatott hajlandóságot a megmozdulásra. Végül én voltam az, aki az első ütést rámérte a mutánsra. Az csak nyögött egyet, s tovább fojtatta az ordítást. A többiek is elkezdték felváltva ütni, de mintha meg sem kottyant volna neki.

A kerítéshez támaszkodva vártam, hogy visszatérjen belém az erő. Elővettem a parton zsákmányolt piát, lecsavartam a kupakját, és nagyot kortyoltam belőle. Ahogy az alkohol átjárta a testemet, úgy kezdett visszaszállni végtagjaimba az erő. Még egyet kortyoltam, majd még egyet, s mire az üveg kiürült, legyőzhetetlennek éreztem magam. Nekiiramodtam, s egy hatalmas suhintással beleállítottam a szöges deszkát az ocsmány szörny fejébe. A kiömlő vér ismét az arcomba hullott, de nem úgy tűnt, hogy bármit is ért volna. Megrázta magát, majd hatalmas ütéssel köszönte meg, hogy része lehet az életemnek. Én pedig, immáron sokadszorra, a földre estem. Miközben megpróbáltam újra talpra állni, megpillantottam egy macsétát, amivel a boldogabb napokon kókuszdiót hasogattak ketté. Elbotorkáltam odáig és felvettem az éles fegyvert.

Immár a világ urának éreztem magam, határozottan lépdeltem a mutáns felé, majd megpróbáltam levágni a karját. Örömmel láttam, hogy tervem bevált, és végre közelebb kerültem a szabadságomhoz.

Negyed óra küzdelem után, sikerült végre megölni azt az átkozottat. Bementünk az Életmentő Központ ajtaján, s végigjártuk azt. El sem tudom mondani, mennyire örültem annak, hogy nem találtunk semmi mást a központban, csak gyógyszereket. Semmi mutáns, semmi vér. Már csak egy dolog volt hátra, mégpedig az, hogy értesítsük a többieket, hogy szabad a terep.

Mivel nekem tele volt már a tököm az egésszel, így Xian és Purna indult vissza a többiekért.

Fél óra múlva, már az összes túlélő ott nyüzsgött körülöttem, és dicshimnuszokba foglalták a nevemet.

- Köszönöm a segítséget! - veregette meg a hátam Sinamoi - Nagyon jó csapat vagytok!

- Na jó! Pont leszarom az ömlengésedet! Én megtettem, amit megtettem! De innentől kezdve el lehet engem felejteni! - adtam tudtára a véleményem. Az arckifejezéséből ítélve, nem erre a reakcióra számított.