#2 Sveti és a játékmaci -mibe keveredtem már megint

   Sinamoi lemerevedve nézett rám. Tudtam, hogy akar valamit, de nem akartam tudomást venni róla. Nem vagyok az a tipikus hős, sőt! Még az emberek is hidegen hagynak. Nem szorult belém túl sok empátia, nem érdekelnek sem a problémáik, sem a panaszaik. 

  Felvettem a táskámat a földről, majd a kijárat felé vettem az irányt. A hátamon éreztem a túlélők hideg tekintetét, s ismét bevillantak az Amerikában történtek. Megráztam a fejem, s vissza sem fordulva kimentem az ajtón. Átvágtam a bázis udvarán, és elindultam a tengerpart felé. Óvatosan néztem körbe, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a levegő, lebaktattam a hosszú, fa lépcsősoron.

Mikor leértem, az egyik bungaló felé vettem az irányt. Lenyomtam a kilincset, de nem engedett, így kénytelen voltam befeszíteni az ajtót. Bementem a házba, s furcsa hangot hallottam az egyik szobából. Fújtam egy nagyot, majd a hang iránya felé vettem az irányt. Végigjártam a szobákat, de nem találtam senkit. A hang tehát kívülről jött. Elégedetten dobtam le a táskámat, majd átkutattam a szekrényeket, valami használható dolog után. Nem sok mindent találtam, csak néhány szöget, egy mobiltelefont és egy másfél literes ásványvizet.

Leültem az ágy szélére, majd tenyerembe temettem az arcom. Megpróbáltam elmenekülni a felelősség elől, s most a pokolba kerültem.

Hátradőltem az ágyon, és meredten bámultam a plafont.

  Léptek zaja riasztott fel. Órámra pillantottam, ami szerint egy órát sikerült aludnom. Kezembe vettem a macsétámat, s körbenéztem mégegyszer. Most sem találtam senkit. Beballagtam a fürdőszobába, és megnyitottam a csapot. Alá tartottam a kezem, de egy csepp víz sem jött belőle. Úgyhogy kénytelen voltam elővenni frissen szerzett palackos vizemet, s azzal megmosakodni.

  Az arcomra tapadt alvadt vér, csak nagy nehézségek árán jött le, s ahogy a véres víz szépen lassan lefolyt a csatornába, úgy jöttek elő ismét az emlékek arról a napról.

Lelkiismeret
furdalásom volt a történtek miatt. S talán az sem lehet véletlen, hogy pont itt, a világ végén keveredek bele egy ilyen hihetetlen katasztrófába. Talán ez a büntetésem a tetteimért? Belenéztem a tükörbe, megtörölgettem az arcomat, és azon gondolkodtam, hogy mi is legyen ezután. Semmi kedvem nem volt visszamenni a túlélők közé, de rá kellett jönnöm, egyedül nem fogok boldogulni.

Pár perc elmélkedés után, arra az elhatározásra jutottam, hogy körbenézek a tengerparton, majd valamikor visszamegyek a többiekhez. Megráztam a fejem, erőt vettem magamon, és lenyomtam az ajtó kilincsét. Halk nyikorgás jelezte, hogy most már indulhatok, talán a végzetem felé.

Gyanús csend uralkodott a tengerparton. A tenger morajlásán, és az apró madarak füttyein kívül nem hallottam semmi mást. Mégsem éreztem biztonságban magam. Tudtam, hogy ezek a mutánsok itt vannak valahol, s arra várnak, hogy belekóstolhassanak Logan Carter húsába. Márpedig ha valamit nem szerettem volna, az az volt, hogy belém kóstoljanak. Védekezőn tartottam magam elé az éles szerszámot, és elindultam a tengerpart azon részére, ahol a legtöbb használható dolgot sejtettem. S csak reménykedtem benne, hogy nem lesz nagyobb baj. Tévedtem.

Csíkos napernyők, strand törölközők és félig leomlott homokvárak szegélyezték utamat. A trópusi szellő a halál bűzét lökte a képembe, s már csak álomnak tűntek a fűszoknyás lányok, akik érkezésemkor fogadtak.

Tettem néhány határozatlan lépést, majd lábaim belebotlottak valamibe. Már csak valamibe. Ugyanis egy széttrancsírozott torzó feküdt a lábaim előtt. Életében talán szép nő lehetett, - gondoltam - s hogy el ne hányjam magam, elfordítottam róla a tekintetem.

Végtelennek tűnő percekig battyogtam a parton, s szám teljesen kiszáradt. Innom kellett, de nem volt nálam semmi. Nem volt más választásom, elindultam egy újabb bár felé.

Bár rohadtul nem hiányzott az életemből a mutáns vadászat, tudtam, hogy most is lesz szerencsém eggyel - kettővel.

Körbenéztem, s tőlem jobbra, talán kétszáz méterre, megláttam amit kerestem. Ránéztem kezemben tartott fegyveremre, majd kifújtam a tüdőmben lévő összes levegőt, hogy aztán pár pillanat múlva megtöltsem azt, a tenger sós levegőjével. Összeszedtem minden erőmet, aztán elindultam a bár felé. Gondolkodni próbáltam, de nem ment. Nem mertem elkalandozni a gondolataimban, mert nem tudtam, honnan csaphat le legközelebb egy mutáns.

Hihetetlen, de addig, amíg oda értem, egy átkozott sem jött velem szembe. Benyomakodtam a bárpult mögé, és körbejártam a kör alakú építményt. Az épület háta mögött egy halott feküdt, hátát a falnak döntve. Feje enyhén balra bicsaklott, oldalából hatalmas darab hiányzott. Bőre ráncos volt, mintha nemrégen még a tengerben fürdött volna. A szaga azonban dögletes volt. Leguggoltam a szerencsétlen flótás mellé és átkutattam a nadrágja zsebeit. Öt dolláron kívül, csak a személyiét találtam nála. Patrick Gilligan, állt az okmányon, melyre rászáradt a vér. Már éppen álltam volna fel, mikor kinyíltak a szemei, földöntúli hörgés hagyta el a száját, majd pedig nekem ugrott.

 - A kurva életbe! - ordítottam rá, miközben próbáltam ellökni magamtól. Közben pedig macsétám után tapogatóztam, amit egy óvatlan pillanatomban tettem a földre.  Néhai Patrick barátom azonban cseppet sem szomorodott el attól, hogy hamarosan átsegít a túlvilágra. Szája habzott, s véres cseppek törtek elő belőle. Élettelen, hideg ujjait a karomba mélyesztette, én pedig csak remélni mertem, hogy lesz akkora lélek jelenlétem, hogy kiszabaduljak a szorításából.

  Minden izmomat megfeszítve álltam a mutánssal szemben, legutolsó elkeseredett pillanatomban egy jobb egyenest nyomtam az álla alá. Patrick hátratántorodott, nekem  pedig ez elég volt ahhoz, hogy felkapjam földön heverő fegyverem és neki essek. Nem tudtam milyét ütöm, csak azt éreztem, hogy ragacsos, bűzös folyadék fröccsen az arcomba.  Mire felocsúdtam, és végignéztem magamon, a néhai embertársam már darabokban hevert a homokban. Elborzadtam, és tudtam, ez már nem játék. Vagy ölsz, vagy meghalsz! Más lehetőséget nem tudtam elképzelni.

 Lihegve kapaszkodtam meg a bárpult kiálló peremében, és éreztem, hogy ömlik rólam a víz. A trópusi forróság, a sós tengeri levegő és az oszló tetemek bűze, nem tett valami jót az egészségemnek. De még ezekután sem gondoltam úgy, hogy vissza kellene mennem, a jajveszékelő bagázshoz. Messze, a part másik végén hosszú, a tenger felé nyúló stég húzódott. A stég mindkét oldalán egy - egy faház állt.  Valami azt súgta, az egyik ilyen házban biztonságban lehetek, talán, ha nem is sokáig, de egy darabig megfeledkezhetek a problémáimról. Elindultam a stég felé, de arra nem számítottam, hogy több mutánssal találkoztam itt, mint ezen a rohadt szigeten eddig bármikor. Kisebb - nagyobb csoportokba verődve várták legújabb áldozataikat. A fegyverem csorbulni kezdett, a nyél és a penge szinte teljesen elvált egymástól.

  De még ez sem tántoríthatott el attól, hogy a terveimet véghez vigyem. Egy teljes órámba telt, mire nagy nehezen elbotorkáltam a stégig. Amint rátettem a lábam a durva fa pallóra, abban a pillanatban hangos sikoltás hasította meg a csendet. A sikoltás üvöltésbe csapott át, és végre megláttam a hang gazdáját. Iszonyatos sebességgel rohant felém, karjaival eszeveszettül csapkodott, és valamiféle tárgyat tartott a kezében.  Meg voltam győződve arról, hogy csak egy megzakkant túlélővel van dolgom, aki kétségbe esésében mindenkiben mutánst lát. Barátságos mosolyt erőltettem az arcomra, és bátorítóan felé intettem. Megpróbáltam megnyugtatni, hogy én még élek, mielőtt szétveri a fejem a botjával. Azonban nem hogy megnyugtatni nem tudtam, hanem mikor közelebb jött vettem csak észre, hogy bizony egy mutánssal van dolgom. Egy átkozott, továbbfejlett zombival, akinek már fegyvere is van. Már egészen közel ért, mikor szétesett fegyveremmel nagyot suhintottam, és egy mozdulattal sikerült elválasztani a fejét a nyakától. Fegyverem pedig darabjaira esve terült el a stég deszkáin.

  Ott álltam fegyver nélkül, egy lefejezett mutáns társaságában, aki életében talán szép nő lehetett. Rózsaszín bikinijén vöröröses foltok éktelenkedtek, vállára erősített lépésszámlálója még mindig csipogott. Lehajoltam hozzá, majd kifeszegettem a kezében tartott szöges deszka darabot. Nem megyek vele sokra, de talán elég lesz ahhoz, hogy ne haljak meg. Legalábbis addig ne, amíg ki nem találok valamit. Tovább folytattam az utamat a stég vége felé. Közben folyamatosan a terepet pásztáztam, zombik után kutatva. Jó ötven métert tehettem előre, mikor a stég kiszélesedett, s már két felé lehetett menni; egyenesen, vagy jobbra. Úgy döntöttem, bármi is vár rám, egyenesen megyek tovább. Hangtalanul lopakodtam, de nem számítottam arra, hogy lábam alatt leszakad egy darab palló, majd hangos csobbanással a tengerbe landolt. A csobbanásra ismét felhangzott a sikoltás, és a palló dobogásából tudtam, hogy legalább öt mutáns száguldozik utánam. Nem akartam és nem is tudtam harcolni, ezért rohanni kezdtem a stég vége felé. Arra gondoltam, ha jobbat nem tudok kitalálni, beugrom a tengerbe. Mikor már éreztem az egyik mutáns ujjait a vállamon, hangos reggie zenét hallottam az egyik bungalóból.

A kis fa házhoz vezető utat szekrényekkel, fotelekkel és dobozokkal barikádozták el.  Átszökkentem a dobozokon és ahogy ugrottam le, a túloldalon megcsúszott a lábam, és elvágódtam a padlón. Könyökömet felhorzsolta az érdes fa és szépen csöpörészett belőle a vér.

Visszanéztem a barikádon túlra, s örömmel konstatáltam, hogy támadóim nem tudnak utánam jönni. Elvigyorodtam, és arra gondoltam, hogy ennél már csak jobb lehet... tévedtem.

A reggie zene egyre hangosabb lett, és végre megláttam a faházikót is, ahonnan szólt. Közelebb mentem, s láttam, hogy az ajtaja tárva-nyitva van. Bent egy magas, szőke nő a zenére rángatta magát, közben megtébolyodott módjára röhögött. Egy pillanatra azt hittem, hogy ez is egy nyomorult zombi fészek és már felkészültem arra is, hogy kinyírjak odabent mindenkit.

A nő meglátott, és felém nyújtotta a karjait.

- Szépfiú ... hehehe... Gyere ide Svetihez! Sveti szeret téged! Hehehe... Sveti mindenkit szeret! - hebegte, majd tovább riszálta magát.

Gondoltam bemegyek, s körülnézek. Abban bíztam, hogy találok valamit, amit fegyverként használhatok.

Bent a házban öt embert láttam, négy nőt és egy férfit. A férfi a fürdőszobában ült, a vécé kagylót szorosan magához ölelve, mellette injekciós tűt, kanalat és gumi szalagot láttam. Egy drogtanyára bukkantam. Mondjuk gondolhattam volna, mivel a házat körül lengte a fű szaga.

A nők közül egy, az ágyon feküdt, kezei és lábai az ágyhoz voltak kötve. Meg voltam győződve róla, hogy mutáns lett, s így próbálják visszatartani, de tévedtem. A mögé állított kamera és a szex kellékek ráébresztettek a dolgokra. Milyen helyre keveredtem már megint?

Normális körülmények között, talán még örültem is volna ennek a helynek, most azonban elborzasztott. Itt van öt ember, akinek fogalma sincs mi van odakint, és úgy élik kicsapongó életüket, mintha mi sem történt volna.

A szoba másik sarkában egy fiatal csaj ült, térdein átkulcsolta a kezeit és fel-le himbálózott. Közben pedig morgott valamit az orra alatt. Svetin kívül már csak egy nő volt. Ő is fiatal volt, kezében vodkás üveget tartott, s időnként jó nagyot húzott belőle.

Már éppen azon voltam, hogy elveszem tőle az üveget, hogy leöblítsem az idevezető utam porát, mikor Sveti elém lépett, megragadta a karom és ráncigálni kezdett.

- Szépfiú! Hehehe... Sveti nagyon szereti a pezsgőt! Hehehe... az a sok buborééék, csiklandozza Sveti hasikáját! Hehehe... szépfiú hozzál Svetinek pezsgőt! Sveti nem tud pénzt adni... mert... hehehe.... füvecskét vett belőle.... szép zacskó füvecskééét!

- Te jó ég! - masszíroztam meg a homlokomat. - Figyelj ide kisanyám! Odakint szinte mindenki halott! Aki meg nem halott, az mutáns! Mégis honnan a faszomból hozzak neked pezsgőt?

- Sveti ad érte neked gyémántokat! Attól a hehehe... fekete szépfiútól kaptam egy táskában! Ha hozol nekem pezsgőcskét hehehehehe.... adok neked ilyet!

Kihúzott egy hatalmas sporttáskát és kicipzározta azt. A táska tele volt gyémántokkal és készpénzzel, valamint egy hosszú nyelű, éles karddal.

- Sveti! A kardot add nekem, hozok cserébe neked pezsgőt!

- Vidd el! Svetinek csak pezsgő kell és fűűű! Sok...

A himbálózós csaj sikoltása Svetibe fojtotta a szót. Kikaptam a táskából a kardot, és odaugrottam a lányhoz, aki folyamatosan sikoltozott.

- Teddy! Teddy! TEDDY! - ismételgette egymás után. - Eltűnt a kisfiam! Úgy hiányzik!

A kisfiú szó hallatán összeszorult a szívem. Ha egy kisgyermek bolyongott egyedül a szigeten, már tuti halott. Leguggoltam a lányhoz, akit kábé húsz évesre saccoltam és megfogtam a vállát!

- Mikor láttad Teddyt utoljára?

- Három napja! Édes kis fiam....

- Mégis hol? - erősködtem, azzal a szándékkal, hogy segítek megkeresni a gyerekét.

- A szekrénybe tettem! Fent a szálloda melletti lakásba! Ott volt Jessica is! És nem tudtam foglalkozni vele, ezért betettem a szekrényembe!

- A gyerekedet betetted a szekrénybe? - értetlenkedtem - De miért?

- Mert nem volt rá szükségem! - mondta, de olyan volt, mintha nem lett volna tudatánál. Valószínűleg drog hatása alatt áll. - Pedig olyan aranyos a pofikája! És olyan selymes! Megkeresed nekem az én Teddymet? A macikámat.

- Állj! Teddy egy gyerek? Vagy mi?

- Teddy a kisfiam! Az én kis macikám! Még anyukámtól kaptam karácsonyra!

- Kaptad? - ekkor esett le a tantusz. Teddy egy plüss medve. Én meg már segíteni akartam!

Felkaptam a polcról egy üveg vodkát, kezembe kaptam a kardom, és úgy döntöttem, hogy visszamegyek a többiekhez. Persze megígértem a lányoknak, hogy megkeresem Teddyt és hogy pezsgőt is szerzek, de legszívesebben felgyújtottam volna a bungalót a fenébe.

- Sveti szereti a pezsgést! Várlak szépfiú! - integetett utánam a kábult nő, majd felhangosította a zenét. 

Arra gondoltam, leugrok a stég végéről és a tenger felől megyek a partra. Ezt azonban több okból is elvetettem...